Legenda kritika és elemzés (2015)
Legenda filmértékelés és vélemény
A Legenda című filmben a Kray testvérek, Reggie és Ronnie olyan hivalkodóan erőszakos és vulgáris gengszterek voltak, hogy gyakorlatilag önparódiát alkottak. Mindketten éppen börtönben ültek, amikor az akkoriban szintén új vígjátéki társulat, a Monty Python’s Flying Circus úgy gondolta, hogy a „Piranha Brothers”-ről, Dougról és Dinsdale-ről szóló szkeccsel kigúnyolja őket, de a szkeccsben az volt a lényeg, hogy mennyire nem kellett elrugaszkodnia a valóságtól ahhoz, hogy eltalálja a komikus célt.
Mindazonáltal a Kray-k, akik az 1950-es évek végétől 1968-as bebörtönzésükig uralták a bűnözői Londont, karrierjük során valódi és széleskörű emberi károkat okoztak; ez az a tény, amellyel Brian Helgelandnek, az ikrekről szóló új bűnügyi film írójának és rendezőjének, úgy tűnik, nincs jó ötlete, hogy mit kezdjen. De a Legenda nem ezért olyan zavaros rögtön az elején.
Rögtön az elején azért zavaros, mert Helgeland rabszolga módon ragaszkodik Martin Scorsese-hez, és ez nem jó dolog, ha valaki nem rendelkezik Scorsese képességeivel. A film elején, amikor Reggie Kray, a viszonylag bájos, kevésbé pszichopata erőszakos fickó, leendő feleségének, Frances-nek udvarol, Helgeland úgy dönt, hogy egy kis „GoodFellas”-t csinál. Ahogy Reggie bekíséri Frances-t egy kocsmába, ahol ő a főnök, a mozgó kamera hátulról követi, és végigsiklik a pár mellett, miközben Reggie különböző barátai tiszteletüket teszik.
A hátsó színpadon egy énekesnő a „The Look of Love”-ot dúdolja, egy olyan dalt, amely a jelenet idején még meg sem íródott, de ez most mindegy. Tudod, hova vezet ez az egész. Helgeland meg akarja alkotni a Scorsese legendás 1990-es gengszterfilmjében szereplő híres Copacabana-felvétel saját verzióját, de még nem sikerült kidolgoznia az összes koreográfiát – így az említett énekesnő végül a világ leghosszabb verzióját adja elő a „The Look of Love”-nak, legalábbis addig a pontig, amíg a hangszerkesztő vagy valaki úgy döntött, hogy megkegyelmez, és elhalványítja a fickót, és valami általános hangzású filmzenével helyettesíti.
Ez csupán egy példa, és eléggé kiemelkedő. Rengeteg más is van a filmben. (Mindez kétszeresen is elképesztő, ha felidézzük, hogy Helgeland milyen szolid munkát végzett mind az írói, mind a rendezői részlegben a legutóbbi filmjében, a 2013-as Jackie Robinson-történetben, a 42-ben.)
A Legenda film legfőbb előnye és/vagy beszédes pontja Tom Hardy, aki mindkét ikert alakítja. Reggie dörzsölt és magabiztos, míg Ronnie, a paranoid skizofrén, erős szadista hajlamokkal, olyan, mint Lenny az „Egerek és emberek”-ben, ha Lenny egy kelet-londoni smasszer lenne, ráadásul gonosz. Mindkét alakítás tekintélyt parancsoló, de nem olyan tekintélyt parancsoló, mint amilyen lehetett volna. Helgeland írói és rendezői gyengeségei is hibásak.
Különösen az utóbbi: a két Hardy fantáziátlan (és gondolom, praktikusan célszerű) beállítása a jelenetekben, amelyekben együtt vannak, olykor trükközésnek tűntetik fel a kettős alakítást. Helgeland sokat tanulhatott volna a kettős Jeremy Irons blokkolásából, amelyet David Cronenberg a Holtak gyűrűje című filmben valósított meg, és amely azt az érzést keltette a nézőben, mintha valóban két különböző ember lenne a képben. Itt túl sokszor van az az érzés, hogy két különböző alakítás van.
Néha Hardynak sikerül szikrát gyújtania. Van egy jelenet, amelyben Chazz Palmentieri, aki az amerikai maffia blöffölő küldöttjét játssza, olyan ajánlatot tesz az ikreknek, amit jobb, ha nem utasítanak vissza, Ronnie harcias viselkedése ellenére sem. Amikor Ronnie szemérmetlenül kijelenti szexuális preferenciáit ennek az okostojásnak, az egy igazi pillanat. Ahogy az is, amikor Hardy Reggie-je a végén végre bevallja a bátyjának, hogy miért irányítja saját erőszakos indulatait ilyen pusztítóan egy célpontra.
Az ehhez hasonló pillanatok túl ritkák, míg az olyanok, mint a „Chapel of Love” című dal által bevezetett esküvői jelenet, túlságosan is sokak. A szerencsés menyasszony Reggie-é, és Francesnek hívják, és Frances történetével a Legenda film számomra elszakadt az irritáló középszerűségtől, és igazi rosszaságba csapott át.
Helgeland elképzelése Francesről kétszeresen is banális. Először is, ráterhelte a félig tudatlan narráció terhét, amely tele van közhelyes ostobaságokkal („Itt volt az ideje, hogy a Krays belépjen a hatvanas évek titkos történetébe” és „Még a Scotland Yard sem tudta figyelmen kívül hagyni az utcai gyilkosságokat”, ez utóbbi a Piranha Brothers szkeccs azon részének kellemetlen visszhangja, amelyben a gengszterek felrobbantanak egy nukleáris bombát London felett).
Másodszor, aligha ad több mélységet a képernyőn megjelenő karakterének, mint bármelyik panaszkodó gengszter- és/vagy beépített zsarufeleségnek, akit az évek során tucatnyi bűnügyi filmben láthattunk, Emily Browning elkötelezett alakítása ellenére. Ami még inkább kifogásolhatóvá teszi Helgeland utolsó trükkjét ezzel a karakterrel, amikor végül mégiscsak bevállalja. A Legenda film vetítése előtt tudtam egy keveset a Krays-ügyről, de ez a tudás nem volt a tudatom előterében, miközben a filmet néztem. Aztán arra gondoltam, hogy … várjunk csak egy percet. És valóban…
Spoilerveszély: Reginald Kray valódi első felesége, Frances Shea 1967-ben, két évvel Krayvel való házassága után öngyilkos lett. És ezt a Legenda film utolsó ötödében valóban bemutatják, Frances mint narrátor egy kis „kapás” játékkal a közönséggel. Esztétikailag olcsónak és erkölcsileg is kétesnek tűnik, hogy egy valódi öngyilkosságból csinálnak Joe Gillis-t a saját Joe Gillisük kedvéért… nos, ez a másik dolog, ami nem tudom, hogy a Legenda miért készült. Ez egy mocskos történet, amit nagyon kevés dinamikus személyes perspektívával mesélnek el, és így a nagyon tehetséges szereplőgárda pazarlása.
Legenda filmről további érdekességeket itt találhatsz.
Legenda teljes film magyarul online megnézhető ezen az oldalon.